Barankovics István

Barankovics István

(Polgár, 1906. december 13. - New York, 1974. március 13.)

A modern kori magyar kereszténydemokrácia kiemelkedő alakja, a Demokrata Néppárt főtitkára, újságíró-szerkesztő (Az Ország Útja, Kis Újság, Magyar Nemzet, Hazánk), a Közép-európai Kereszténydemokrata Unió (CDUCE) egykori elnöke. Római katolikus vallású értelmiségi családból származott. Apja, Barankovics István (1879-1939) a felekezeti elemi iskola kántortanítója volt Polgáron, anyja, Bartha Erzsébet (1879-1936) ugyancsak a településen tanítónő. Testvérei: Erzsébet (1908-1987), Sarolta (1910-1968), László (1913-1980), Irén (1915-1983). 1937-ben feleségül vette Stern Líviát (1907-1995).

Középiskolai tanulmányait 1925-ben fejezte be az egri ciszterci főgimnáziumban, ahol kiváló magyar és klasszikus műveltséget szerzett. A tehetséges ifjú felhívta Szmrecsányi Lajos érsek figyelmét is, aki további tanulmányai során támogatta. 1925-ben, az érettségi vizsga letétele után beiratkozott a Magyar Királyi Pázmány Péter Tudományegyetem jogi fakultására. Egyetemi évei alatt a budai Szent Imre Kollégiumon keresztül részt vett a fiatal katolikus értelmiség szociális reformokra törekvő mozgalmaiban.

1928-ban megválasztották az Országos Magyar Katolikus Főiskolai Diákszövetség (negyven tagegyesületet tömörített) főtitkárának. Írásait a Vox Academica című lap közölte. Tagja volt az Asztalos Miklós és Szász Béla által alapított Bartha Miklós Társaságnak, s az 1929 őszén ebből kiváló Wesselényi Reform Klub vezetőségének. 1931 májusában a Klubot betiltották, mert egy memorandumban az egyházi birtokokból földosztást javasolt a szegényparasztság részére. Egyetemi tanulmányait ekkor még nem fejezte be, hanem újságírói pályára lépett és a Dessewffy családnál házitanítóként szerzett jövedelméből tartotta fenn magát. 1931 májusában egyik alapítója a Prohászka Ottokár Társaságnak, amely a társadalmi kérdések keresztény valláserkölcsi alapon történő megoldását szorgalmazta. A Társaság vezetőségében olyan nevek voltak, mint Szekfű Gyula, Pethő Sándor, Horváth Sándor, Sík Sándor, Griger Miklós, Katona Jenő, akik Prohászka Ottokár szociális elkötelezettsége és Giesswein Sándor modern kereszténységfelfogása mellett döntő hatást gyakoroltak politikai nézeteinek alakulására.

Politikai pályáját az 1930-as években az alkotmányvédő-legitimista körökben, Griger Miklós Néppártjában kezdte, tagja volt a Magyar Férfiak Szent Korona Szövetségének. 1935-ben barátaival megalakították a Deák Ferenc Társas Kört, hogy korosztályuk legjobbjait azonnali szociális és társadalmi reformok szolgálatára, valamint a fasizmus és a kommunizmus által veszélyeztetett demokrácia védelmére egyesítsék. 1937-ben "A magunk útján" címmel Deák Ferenc írásait rendezte sajtó alá. A Társaság elnökével, gróf Dessewffy Gyulával, Az Ország Útja című államtudományi és nemzetpolitikai havi folyóirat társszerkesztője (1937-1943). 1941-től a Független Kisgazdapárt tulajdonába került, Dessewffy Gyula vezette Kis Újság munkatársa, 1941-től 1944 márciusáig az Esti Kis Újság szerkesztője, a külpolitikai rovat vezetője. 1943. május 20-tól a német megszállásig a Magyar Nemzet szerkesztője, Pethő Sándor örökségének folytatója, elveinek továbbörökítője. A háború alatt bekapcsolódott az antifasiszta függetlenségi mozgalomba, cikkeiben nyíltan elutasította az Európát romba döntő nácizmust. Csatlakozott a Magyar Történelmi Emlékbizottság 1942. március 15-én a Népszavában közzétett felhívásához és megjelent egy írása is a Kállai Gyula által szerkesztett Petőfi útján című füzetben. Lefordította Wilhelm Röpke "A harmadik út" című könyvét, ami 1943-ban az ő előszavával jelent meg Budapesten. Folytatva tanulmányait, 1944 júniusában államtudományi doktorátust szerzett. A nyilas uralmat és a főváros ostromát Budán élte át, papi ruhába öltözve és egyházi iratokkal ellátva rejtőzött a helyi ferenceseknél. A Gestapo ellenzéki tevékenysége miatt üldözte, miután pedig átkutatták lakását, s Barankovicsot nem lelték, szolgálólányát hurcolták el Auschwitz-Birkenauba. 1944 novemberében részt vett a Keresztény Demokrata Néppárt megalakításában, megválasztották az illegálisan megalakított párt Igazgató Bizottságába.
Budapest felszabadulása után 1945 elején bekapcsolódott a Keresztény Demokrata Néppárt legális szervezésébe. A február 27-én tartott vezetőségi ülésen megválasztották a párt főtitkárának, mely tisztséget 1945. május 8-tól 1949. március 10-ig töltötte be. Nem értett egyet Pálffy József politikai irányvonalával, ezért 1945 nyarán Demokrata Néppárt néven maga is pártalapítási engedélyért fordult a Szövetséges Ellenőrző Bizottsághoz, amit Pálffy Józseffel ellentétben megkapott. 1945. szeptember 25-én hirdette meg a DNP programját, mely egy a pápai szociális enciklikák tanításán alapuló, a nyugat-európai pártokhoz hasonló, modern kereszténydemokrata párt körvonalait jelezte. A késői megalakulás miatt a DNP nem vett részt az 1945-ös nemzetgyűlési választásokon, azonban két tagja a Kisgazdapárt listáján indulva mandátumot szerzett. Barankovics a párt lapjának, az 1945 októberében megindított Hazánk c. lapnak, felelős szerkesztője lett. 1946 októbere és 1947 szeptembere között a Magyar Nemzeti Bank szerződéses tisztviselője volt, sajtószemléket készített. Az 1945-ben választott Nemzetgyűlés feloszlása után bejelentette a DNP következő választásokon történő indulását.

Pártjának programját 1947. augusztus 10-én, Győrött, hozta nyilvánosságra, melyben kiemelte, hogy gazdasági, társadalmi és kulturális demokrácia nélkül a politikai demokrácia nem valósítható meg. Mindszentyvel ellentétben Barankovics nem utasította el teljes mértékben a baloldali pártokkal való együttműködést, úgy vélte, hogy meg kell találni a modus vivendit a kereszténydemokrácia és a baloldal között. Az 1947. augusztus 31-én megtartott választásokon a DNP több, mint 824000 szavazatot szerzett (16,4 %), így a legjelentősebb ellenzéki erővé vált, a polgári oldalon. A választási eredmények alapján a parlamentbe 60 fős képviselőcsoportot delegálhatott, mellyel a negyedik legnagyobb frakciót alkotta. Barankovics több mandátumot nyert el, amelyek közül az országos lajstromon szerzettet tartotta meg. A parlamenti bizottságok közül tagja volt a külügyi, a pénzügyi, a politikai, a közoktatásügyi bizottságoknak.

Nevéhez nyolc elvi jelentőségű parlamenti felszólalás fűződik. Legelső beszédét a Dinnyés-kormány programjának vitáján, 1947. október 7-én mondta el, amikor szót emelt a határon túli magyarok ügye és az ország külpolitikai függetlenségének kimondása mellett. Nézetei szerint Magyarországnak ki kellett volna maradnia a nagyhatalmak versenyéből, ezért önálló utat javasolt. Bírálta a rendeleti kormányzást és felszólalt a törvényhozás aktívabb szerepvállalása, továbbá a szabad vallásgyakorlás mellett. A kormányprogramot elutasította és követelte a svábok deportálásának leállítását. 1948 tavaszán részt vett az egyház és az állam közötti közjogi viszonyról, illetve az iskolák államosításáról folyó tárgyalásokon. Kifejtette, hogy a DNP elutasít minden olyan kezdeményezést, mely az egyház és az állam történelmi kapcsolatát, közjogi viszonyát alapjaiban megváltoztatná. 1948 novemberében ő nyitotta meg a párt Világnézeti Akadémiáját. 1948. december 14-én szólalt fel utoljára a parlamentben. Szorgalmazta az állam és az egyház közötti megegyezést. Továbbra is ellene volt a magántulajdon teljes kisajátításának, a tervgazdálkodásnak, mellyel szemben egy szabad, garanciákat biztosító szövetkezeti intézményrendszer kialakítását vélte célszerűnek. Mindszenty József 1948. december 23-i letartóztatása és Rákosi Mátyás ultimátuma után választania kellett: a hatalom nyomására vagy elítéli a katolikus egyház vezetőjét, ezáltal feladja pártja és saját elveit, vagy pedig a közéletből kivonulva feloszlatja pártját.

A DNP ellehetetlenítése és a kommunizmus fokozatos térnyerése miatt 1949 januárjában már nem vett részt a parlamenti üléseken, beszüntette a Hazánk kiadását is. A Mindszenty-per megkezdése előtti napon feleségével, Jánosi József jezsuitával és Blaskó Mária írónő társaságában - az Egyesült Államok budapesti nagykövetségének segítségével - elhagyta az országot. 1949. február 2-án Bécsben nyilatkozatot tett közzé, amelyben bejelentette a DNP feloszlatását. Mandátumát március 11-én szüntette meg az Országgyűlés, továbbá megfosztották állampolgárságától, vagyonát pedig elkobozták. Ezt követően Salzburgban a Magyar Menekült Iroda vezetőjeként dolgozott, majd 1951-ben az Egyesült Államokban, New Yorkban telepedett le. Részt vett a Magyar Keresztény Népmozgalom szervezésében, összefogta a DNP külföldre menekült képviselőit, illetve az emigráns kereszténydemokrata pártok unióján is munkálkodott.

1954-ben kilépett a Keresztény Népmozgalomból, s híveivel nekilátott a DNP újraszervezésének. Tagjává vált a Magyar Nemzeti Bizottmány 13 tagú végrehajtó bizottságának, ahol a vallás- és közoktatásügyi tárca vezetője lett. 1956 után, amikor a magyar forradalom aktív szereplői emigrálni kényszerültek és 1958-ban megalakították az egységes magyar képviseletet, a Magyar Bizottságot, akkor a DNP részéről Barankovics vállalt a testületben munkát. Ezt követően a Közép-európai Kereszténydemokrata Unió (CDUCE) elnöke lett. 1960-tól visszavonult a közélettől, ekkortól már csak kizárólag elvi - világnézeti kérdéseket vizsgált. 1974 márciusában távozott az élők sorából. Az Egyesült Államokban temették el, azonban 2001. december 13-án, születésének 95. évfordulóján "hazatért" Magyarországra, hamvait a Fiumei úti temetőben helyezték el a Nemzeti Kegyeleti Bizottság támogatásával. Síremléket a Barankovics István Alapítvány állíttatott neki.

Politikai gondolkodása

Barankovics István politikai gondolkodása hírlapírói munkássága és parlamenti beszédei, majd az emigrációban született írásai alapján rekonstruálható. Publicistaként, majd aktív politikai szereplőként, mind pedig a száműzetésben mély demokratikus elkötelezettség, szociális érzékenység és a keresztény társadalmi tanítás talaján álló szilárd elvhűség jellemezte.

A két világháború között tagja volt annak a 30-as évektől megerősödő fiatal katolikus reformnemzedéknek, amit utólag neokatolikusként szokás nevezni. Az irányzat francia gyökerekből táplálkozott és a katolikus megújulást irodalmi, kultúrtörténeti és társadalompolitikai vonalon egyaránt képviselte. Tagjait nem utolsó sorban - mint ahogyan a kortárs harmadikutas népi mozgalmat is - a szociális érzékenység és a társadalmi igazságtalanságok elleni fellépés szükségességének felismerése motiválta. Barankovics István elsősorban a parasztságban vélte felismerni azt az erőt, amely a demokratikus megújulás fő bázisát jelenti. A keresztényszocializmus demokratikus vonulatához tartozó Giesswein Sándor nyomdokain haladva megkerülhetetlen lépésnek tekintette a szegényparasztság földhöz juttatását. Másik szellemi atyja, a Magyar Nemzetet alapító Pethő Sándor példája nyomán megerősödött benne a diktatúrákkal szembeni intranzigens ellenállás és az alkotmányosság védelméért való elkötelezettség. A világválság egyik következményeként megerősödő fasiszta, majd náci eszmékkel és az antiszemitizmussal szemben. Az Ország útja (link) című lap köré tömörülő, keresztény elkötelezettségű csoportnak a tagjaként vette fel a harcot Barankovics is. Hasonlóan a francia perszonalisták, Mounier és Maritain meggyőződéséhez, a keresztény társadalomelmélet lényegével tartották összeegyeztethetetlennek a személyiség szabadságának korlátozását és bármilyen embercsoport üldözését. Pethő Sándor halála után a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként a lapot a diktatórikus tendenciákkal szembeni szellemi ellenállás egyik központjává teszi.

A háború befejezése utáni korszak pártpolitikusi szerepében az általa vezetett Demokrata Néppártot elhatárolja a korábbi "álkeresztény" politikai áramlatoktól és a "kereszténység jelszavával történt korábbi visszaélésektől", és pártja programját a demokrácia korabeli alapértékeire építi. A DNP egy olyan politikai berendezkedés tartott kívánatosnak, amelynek alapja a helyi társadalom, a politikai közösség tagjai pedig aktív résztvevők. Demokrácia alatt a "nép valóságos önkormányzatát" értette a parlamentarizmus keretei között. A törvényhozásban ezért sürgette az önkormányzatiság alapjainak mielőbbi megteremtését, a Hazánkban megjelent írásai ezért hívták fel rendre a figyelmet a demokrácia emberi és erkölcsi feltételeire, sürgették az "ember reformot", amit a katolikus erkölcsi alapok, az emberi méltóság és a nemzeti öntudat megerősítésével képzeltek el. Pártjának demokráciafelfogása túlmutatott a puszta kormányformán, abba beletartozott a társadalmi igazságosság érvényesülését lehetővé tevő szociális piacgazdaság kiépítése is. Erről az alapról támogatták a földreformot, valamint a stratégiai ágazatok államosítását, a hároméves tervet. Nem hagytak viszont kétséget afelől sem, hogy nem tudnak azonosulni az "állami bérmunkások" társadalmának kommunista víziójával, és szükségesnek tartják a közép és kistulajdon védelmét. Ideáljuk egy olyan gazdasági berendezkedés volt ahol a gazdálkodás célja nem a tőkés haszonszerzés, hanem maga az ember. A magántulajdon megléte mellett indokoltnak tartották, hogy az állam maga is folytasson gazdasági tevékenységet, ennek hasznát pedig a közjó megvalósítására használja. Támogatták az állam és az egyház szétválasztásának elvét, de egyúttal - például az egyházi iskolák államosításának parlamenti vitájában - védték a katolikus egyház érdekeit és követelték szabadságának biztosítását. is.

Barankovics István az emigrációban folyamatosan nyomon követte a magyarországi eseményeket és aggodalmát fejezte ki a hidegháborúba sodródott Európa jövőjét illetően is. Teoretikus szempontból elsősorban a kereszténydemokrácia folyamatos megújításának kérdései foglalkoztatták. A demokrácia jövőjének egyik kulcskérdését a politikai műveltség iránti igény megteremtésében látta és sürgette a "keresztény politika iskoláinak" megteremtését.

A demokrácia és a keresztény társadalomelmélet szükségszerű összekapcsolását a "Keresztény demokráciáról" című írásában többek között a következőkkel indokolta:

"...A modern demokrácia az emberi személyiségnek teljességét szolgálja a szabadság és egyenlőség jegyében, amikor az embert nemcsak politikailag akarja szabaddá és egyenlővé tenni, hanem eszménye az, hogy az ember a politikai, gazdasági és kul­turális életben is egyenlő szabadságjogokkal és lehetőségekkel rendelkezzék, hogy így teljes személyiségét minél előbb tökéletesebben kibontakoztathassa. (...) A demokrácia, ez a tökéletes kormányforma igenis embernek való, de csak azoknak az embereknek, akikben emberi méltóságuknak öntudata, az Isten és az emberek iránti felelősségének érzése elevenen él, akik sohasem felejtik el, hogy embernek lenni annyit tesz, mint hasonlítani Istenhez."

Források:

Kovács K. Zoltán: A Magyar kereszténydemokrácia vezető politikusa

Gergely Jenő: A politikai katolicizmus Magyarországon (1890-1950). Kossuth Könyvkiadó, 1977.

Híven önmagunkhoz: Barankovics István összegyűjtött írásai a kereszténydemokráciáról. Szerkesztette: Kovács K. Zoltán és Gyorgyevics Miklós. Barankovics Akadémia Alapítvány.

Izsák Lajos: A Kereszténydemokrata Néppárt és a Demokrata Néppárt (1944-1985)

Országgyűlési Könyvtár: 1947-1949 évi Országgyűlés almanachja. Szerkesztette: Marelyn Kiss József, Szabó Róbert és Vida István. In.: 34-36.o.

Szabó Róbert -Szakolczai György: A magyar keresztény politika nagy kísérlete. A DNP országgyűlési képviselőcsoportja (első rész). Egyházfórum XXIV. (X. új) évfolyam, 2009. 5-6 sz. 26-40.

Szabó Róbert -Szakolczai György: A magyar keresztény politika nagy kísérlete. Az úgynevezett "kádári konszolidáció", üldöztetés, a képviselők sorsa és a késői csekély elismerés (ötödik rész). Egyházfórum XXV. (XI. új) évfolyam, 2010. 4-5. sz. 36-46.