RÓLUNK

A Barankovics Akadémia Alapítvány célkitűzései

A nemzetközi kereszténydemokrácia hagyományainak feltárása, elért eredményeinek gyarapítása, eszmerendszerének közvetítése a társadalom felé. A magyar társadalomban a kereszténydemokrácia eszmeiségének közéleti és kulturális téren történő hatékony jelenlétének és megújulásának elősegítése, Barankovics István szellemi és politikai hagyatékának társadalmi képviselete és annak népszerűsítése, előadások rendezése. E cél elérése érdekében konferenciák, szakmai fórumok családbarát programok szervezése, oktatási és kutatási tevékenység folytatása. 

Perszonalitás

A perszonalitás a modern kereszténydemokrácia emberről vallott felfogása, antropológiai alapállása. A személyiség-elv szerint az ember nem pusztán biológiai és szociális, hanem spirituális és erkölcsi lény is, akinek adott az erkölcsi döntés szabadsága, és az önreflexió lehetősége. Isten képmása, akit emberi méltóság, valamint az ezeket garantáló jogok illetnek meg. A kereszténydemokrácia az emberre, mint szabad és autonóm teremtményre, de ugyanakkor mint társas lényre is tekint, aki a közösségben, a "mások általi létben" válhat csak igazán emberré. Az alapelv tehát miközben a többiek felé megnyíló én és a személyes kapcsolatok világának fontosságát hangsúlyozza, nem oldja fel az egyént a kollektivitásban, nem feledkezik meg a személynek kijáró szabadságról sem. A kereszténydemokraták ebből az antropológiai alapállásból kiindulva egy személyközpontú társadalomban és politikai rendszerben gondolkodnak.

A politikai eszmék antropológiai alapállásának tartalma általában közvetlenül hat a jó társadalomról vallott elképzelésükre és a hozzájuk vezető utat jelentő társadalomszervező elvek tartalmára. A liberalizmus egy optimista emberképből, az emberi ráció végtelen fejleszthetőségébe vetett axiómájából jut el az individuum szabadságának abszolutizálásáig és ezen keresztül az ismert liberális szervezőelvekig. Vele szemben a totalitarizmus úgy tekint az emberre, mint aki eredendően önállótlan, igényli a vezér hatalmának való alávetettséget, hogy aztán az irányzat ezzel igazolja majd a társadalmi öntevékenységet megbénító hatalmi struktúrákat. A kommunizmus viszont a közösségi szempontokat nagyítja fel irreális mértékben és teljesen aláveti az egyént a kollektivizmus elvének.

A kereszténydemokrata személy fogalom a szélsőségek közötti középutat jelenti. E felfogás egyén és közösség kölcsönös felelősségén alapul: a társadalom azért van, hogy az egyén fejlődését lehetővé tegye, ugyanakkor a másik oldalról az egyén léte is a társadalom javát - azaz közjót - kell, hogy szolgálja. Hasonló kölcsönhatás figyelhető meg a szabadságfogalom esetében is: a szabadság minden személyt megillet, de a saját szabadságával mindenki csak úgy élhet, ha elismeri mások szabadságát, sőt elősegíti azt. Mindebből az következik, hogy a társadalomban nemcsak természetes a nézetek, felfogások sokfélesége, de az is, hogy az emberek szabad önkifejezését tolerálni kell.

A perszonalitás alapelve a modern kereszténydemokráciában három forrásból, a személy fogalom (egyébként ökomenikus) teológiai gyökereiből, az egyház társadalmi tanításaiból és a XX. század első felében kialakuló, szintén vallási hátterű perszonalista társadalom és államelméletből táplálkozik.

Szolidaritás

A személy közösségi jellege és a felelős szabadság alapozza meg az emberek közötti együttműködést, a közösségvállalást és segítést, vagyis a szolidaritást, amely tág értelemben egy csoport vagy társadalom megalapozott és több oldalról motivált összetartozása; szoros értelemben a kölcsönös kötelességvállalás és segítségnyújtás, mellyel egy csoport minden egyes tagja kiáll a csoportjáért, a csoport pedig értük.

Az ember, mint személy méltóságán alapuló szolidaritás minden tevékenységi területen megkívánja, hogy fokozott figyelemmel forduljunk a szegényekhez, gyöngékhez, a társadalom peremére szorultakhoz, jogfosztottakhoz és kirekesztettekhez, akik számára nehéz emberhez méltóan élni.

A szolidaritás kereszténydemokrata elvéből következik:

a) a törekvés egy emberségesebb, új gazdasági világrendre, a "jóléti társadalom"-ra, azaz mindenki számára egyaránt biztosított jólétre és társadalmi biztonságra;

b) a gyengébbek és kiszolgáltatott helyzetűek (betegek, idősek, munkanélküliek, menekültek, kisebbségek) intézményessegítésének kötelezettsége;

c) a társadalomra veszélyes vagy veszélyessé válható kérdések (pl. környezetszennyezés, alkoholizmus, kábítószer, pornográfia, erőszak, génsebészet, a reklám károsító hatása, stb.) kötelezően intézményes állami, társadalmi szintű kezelése.

A szolidaritás nem szűkíthető le csak a szociálpolitikára, vagy a karitatív tevékenység területére, hanem a társadalmi, gazdasági élet egészét át kell, hogy járja.

Szubszidiaritás

A szubszidiaritás az autonóm, öntevékeny és szabad közösségek teoretikus megalapozásának elve. Kereszténydemokrata társadalomszervezési elv, amely hatalomszervezési technika és erkölcsi norma is egyben. Hatalomszervezési technika, amennyiben az egyén, a természetes közösségek és az állam viszonyrendszerét szabályozza. Erkölcsi elv, amennyiben a közjó megvalósításában kötelezettségeket ró mind a társadalomra, mind pedig az államra. Egyszerre legitimálja az egyének és a csoportok szabadságát és jeleníti meg a másokért vállalt felelősség imperatívuszát. A szubszidiaritás elve emellett válasz a politikai filozófiának az egyén és a közösség harmóniáját kereső örök kérdésére.

A szubszidiaritás a katolikus egyház közel száz éves társadalmi tanításán alapul. Az 1931-es Quadragesimo Anno szerint a "társadalom rendjének felforgatása" (QA 1931) mindazt egy magasabb szintű közösség döntési jogkörébe delegálni, azaz az emberek hatásköréből kivonni, amit az alacsonyabb szintű közösség képes végrehajtani. A kormányzatnak és az állam intézményeinek főszabályként önkorlátozást kell alkalmaznia és tiszteletben kell tartani az alacsonyabb szintű közösségek autonómiáját, jogait saját ügyeik intézésére. Szükség esetén azonban, amikor a közösségek erői elégtelennek bizonyulnak társadalmi hivatásuk teljesítésére, a hatalomnak védőhálóként kell funkcionálnia, kisegítőként (subsidium) ott kell állnia mellettük, támogatva őket, hogy megerősödjenek és alkalmassá váljanak az önálló cselekvésre. A szubszidiaritás azokat a természetes közösségeket (család, helyi társadalom, civilek és különböző önkéntes társulások) védi a magasabb szintű szerveződésekkel - nem utolsó sorban az állammal - szemben, amelyeket a mindenkori politikai elit készen kap a társadalomtól. A közösségeket alkotó személyeket emberi méltóság és szabadság illeti meg, amit az államnak tiszteletben kell tartania. Az állam van a társadalomért és nem a társadalom az államért, az "állam nem nyelheti el sem a polgárt, sem a családot" - írja a Rerum novarum már 1891-ben.

A szubszidiaritás hátterében egy olyan alulról felfelé építkező társadalom képe áll, amely egymással szolidáris és kooperálni kész emberek és közösségek rendszerét feltételezi. A társadalom természetes állapotát nem a megosztó versengésben látja, hanem a kohéziót jelentő szolidaritásban. Alapegységei nem egymással versenyhelyzetben álló atomizált egyének, hanem öntevékeny szabad sejtekből álló közösségek, amelyekből egy kölcsönös segítségnyújtáson alapuló tagolt rendszer épül fel. Mindez kifejezi, hogy az emberi közösségek tagjai miközben szabadok, felelősek is egymásért, és hogy a magánszférán túl az ember társadalmiságból kötelezettségek is erednek. Ez az elv a saját ügyeinek intézését kinyilvánító civil társadalom közösségi öntevékenységéből indul ki, feltételezve annak autonómia igényét és cselekvőképességét. Az állampolgári aktivitás végső célja a közjó tartalmának meghatározásában való részvétel. A szubszidiaritás elvéből ugyanis az következik, hogy a döntéseknek ott kell születniük, ahol ennek meghozatalára a legtöbb információ a rendelkezésre áll és ahol a döntések következményei hatni fognak. "A szubszidiaritás elve egyfajta keskeny út az individualizmus és a kollektivizmus szélsőségei között. Szembesíteni a személyt a saját sorsáért viselt felelősségével és szembesíteni őt saját közösségiségével az embertársaiért és a közjóért viselt felelősségével is." (Virt László: Katolikus társadalmi alapértékek.)

A szubszidiaritás elve a döntéshozatali kompetenciák decentralizációja a "szabadság kis köreinek" javára, egyének és csoportok védelmére irányul. A totális államhatalom kialakulásának gátja, az állami túlkapások fékje, az állami önkorlátozás elve. Szemben áll mind az elnyomó diktatúrákkal, mind pedig a társadalom felelősségét felszámoló infantilizáló paternalista állammal. Nem jelenti az állam túlhatalmának kialakulását, az államapparátus túlburjánzását, hiszen az állam az elv érvényesülése mellett nem lehet abszolút főszereplő. Csak ott és akkor cselekedhet, ha közösségeinek támaszra van szükségük, csak azokkal a problémákkal foglakozhat, amelyeket a helyi közösségek a saját erejükből megoldani nem tudnak. A szubszidiaritás ugyanakkor a másik oldalról nem jelentheti az állami feladatok egyénekre és csoportokra hárítását sem, hiszen meghatározott esetekben az önkormányzatokra, az államra szubszidiálási kötelezettséget ró és ez hatékony, a társadalom érdekében cselekvőképes államot feltételez. Az állam tehát elég önkorlátozó, elég gyenge ahhoz, hogy ne sértse a társadalom közösségeinek sokszínű spontán szabadságát, ugyanakkor megfelelően szilárd támasz is a társadalom iránti kötelezettségei teljesítéséhez.